Túl vagyok az első héten, ezért úgy döntöttem, észrevételeimet megpróbálom keretbe foglalni. Először is iszonyatosan nagy meló ez a gardróbszelektálás. És nem azért, mert mindent elő kell venni, szelektálni és rendszereket kialakítani a hordatlan és még hordható ruhákról. A legtöbb hordatlan ruha a fotózást sem érte meg, már annyira nem éreztem közel magamhoz, hogy meg sem próbáltam felvenni. A neheze az elengedéssel volt. Hiába tudtam, hogy nem fognak a kamerám elé kerülni.. mindegyik ruhához tartozik egy emlék vagy sztori. Az elengedés, ami az életünk minden területén képes megmutatkozni. Hogyan lehet ennyire kötődni egy-egy ruhadarabhoz vagy tárgyhoz??! Hihetetlen..

De nézzük, hogyan is zajlott a hét.. A szettek összerakása, fotózása, szelektálása, javítása és publikálása rengeteg időt igényel, így heti csúsztatásban dolgozom. Ez azt jelenti, hogy egy hétre előre kitalálom és párosítom a ruháimat, majd fotózók és publikálok. A tartalmak kommunikálásához rengetek szakmai tudással, és persze idővel kell rendelkezni, miközben előre kell dolgoznom a blogon, mellette a rendes munkahelyemen és a civil életben is helyt kell állnom. Természetesen nem panaszkodásra akarom fecsérelni a gépelésre szánt időmet, csak ha már tudjátok milyen melltartót hordok, gondoltam már ezt a plusz infót is megosztom veletek, főleg mivel itt ütköztem a legerősebb egyéni kihívásomba. A legnagyobb nehézség (a ruhák elengedésén kívül), amire nem is számítottam, a megnyílás. Megnyitni mások előtt az életemet. Mert a ruhák szelektálása, szettek kitalálása iszonyatosan élvezetes számomra, ezt a részét imádom. De tisztán oda dobni az internet világába, hogy ki vagyok, mit csinálok, milyen ruhákat hordok és hogyan gondolkozom.. ez sokkal nagyobb kihívás, mint összerakni 30 különböző ruhaszettet. Sosem duzzadtam hatalmas egotól, de újságíróként elég nyitottnak tartom magam ahhoz, hogy bárkivel, bármikor nyíltan tudjak kommunikálni, vállalva  a gondolataimat és nézeteimet. És akkor jön egy ilyen, mutassuk meg a szekrényünk tartalmát kihívás és egy váratlan falba ütközöm. Baromi nehéz mindenki előtt vállalni, hogy igen, ez vagyok én. Az a Zita, aki ezzel vállalja, hogy itt az arcom jöhet a meleg és hideg véleményzápor egyszerre. Mert nem létezik olyan blog, ami ne osztaná meg az embereket.. De igen, ezért lesz az ember blogger, hogy leírja a véleményét és gondolatait..és ezt másokkal is tudassa. Végül is ezért vágtam bele én is. Csak nem gondoltam, hogy ez ilyen nehéz.

És, ha már real life hastaggel is élek, mutatom milyen fotókat készítettem először, ameddig nem tudtam rendesen összekötni a vaku és a fényképezőgép látásmódját. Érdekes végig szemlélni az első fényképeimet és a publikált verziót, valamint a képek minősége közötti fejlődésemet is.